Újra forognak a Hétfőn 7fő kamerái, a műsor minden hétfőn, 7 érdekes karakterrel.
Köztük a kezdetektől Borvári Lászlóval, aki élvezi a beszélgetések minden másodpercét. Volt (majdnem) minden és (gyakran) semmi, de mindig valaki. Többek közt: Figuráns, mosogató, textilfestő, meteorológus, sorkatona, dekoratőr, fazekas, ceremóniamester, rádiós műsorvezető-szerkesztő, kulturális nevelő, labdarúgóedző, magazin főszerkesztő, sőt, főállású udvari bolond is! Írt népszerű és kevésbé ismert előadóknak számtalan dalszöveget, különböző lapokban zenei kritikákat. Több évtizede termékeny költő – ez olvasható László weboldalán, és a Trimedio News arról faggatta, ő minek tartja saját magát.
– De tényleg! Te most akkor mi vagy? Minek vallod saját magad?
– Életművész vagyok! De tényleg voltam sok minden és mindegyik munkámat szenvedéllyel csináltam. Mindegyikben megtaláltam a jót, ahogy az életben is. Ezért is mondom, hogy nem vagyok felelőtlen, de az élet buli. Így alakult, lehet én alakítottam így az életem, így szeretek élni. Mindig érzékelem a bajokat, de igyekszem elkerülni őket. Nem értem az embereket, az arctalan kommentelők üzeneteit nézve sokszor sokkot kapok. Túl sok a gyűlölet a világban, amikor szeretni is lehetne egymást, de legalább elfogadni, ha valaki nem olyan, mint mi vagyunk. És persze sok a gond, sok a probléma ebben a háborús, rezsis világban, de attól, hogy csak a panaszkodás megy, semmi nem változik. Nálam hónapok óta nincs gáz, de én rögtön a megoldásokat kerestem, árajánlatokat kértem.
– Hogy kerültél egyébként a hetes stábba?
– Rickyt (Haddad Henrik) a zene által ismertem meg, mivel dalszövegeket is írok, meg a médiaválogatottban fociztunk is együtt. Volt egyszer egy beszélgetős műsorom, meghívtam vendégnek, akkor ismertem meg jobban, egy nagyon jólelkű, szerethető ember. Ő meg gondolom úgy volt vele, kell egy jó értelemben hülye a műsorba, az vagyok én.
– A műsor szereplői mind azt mondják, hogy azért működik a dolog, mert mind elfogadóak vagytok.
– Igen, nagyon furcsa dolog ez első hallásra. Mert tényleg különböző területeken dolgozunk, eltérő a személyiségünk, vannak is kőkemény nézeteltéréseink. De közben meg a lényeges dologban nagyonis hasonlítunk, hasonló az értékrendünk. Volt is hiányérzetem a nyáron, hiányoztak a beszélgetéseink, még a vitáink is. Mert nagyon jó dolog, ha mások meghallgatnak, de még jobb másokat meghallgatni. És mi itt meghallgatjuk egymást, ami hatalmas dolog ebben a gyűlölködős, másokat csak kritizáló, bántó világban. Ne értsen senki félre, nem vagyok Teréz anya, de ha én magamban rendben vagyok, akkor azt vetítem kifelé is…
– Nagyon szókimondó vagy most is, a műsorban is. Megéri?
– Igen, hosszú távon mindenképp, ez a kifizetődő. Lehet, hogy a szókimondással megbántok embereket, szeretteimet is, mert az igazság arcul tud bizony csapni. De az igazság, ha jól van tálalva, akkor nem feltétlen bántó. Ráadásul az igazság, a gazság is, mindig kiderül. Persze vannak kegyes hazugságok, vagy inkább olyan, hogy elhallgatunk valamit. Azt bevallom, hantázni szoktam, valamit viccesen előadni mondjuk, ami nem is velem történt, csak azért, hogy szórakoztassak. De hazudni másoknak az gané dolog, magadnak hazudni meg egyenesen bűn!
– Sok mindent elértél az életben, mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy a lányaim olvasnak, szeretnek olvasni. Sőt, már a nagyobbik unokám is, őt könyvvel a kezében látni óriási öröm számomra. Mottóm: írni kell, olvasni kötelező!
– Bocsáss meg, de az udvari bolond „munkád” nem megy ki a fejemből. Ezt szó szerint kell érteni?
– Van Bikalon egy reneszánsz élménybirtok, a tulajdonosa keresett meg, hogy dolgozzak ott. Azt találtam ki, hogy én leszek az udvari bolond, csörgő sipkában, személyre szabott versekkel vártam a vendégeket. Szerettem és a vendégek is szerettek. Pár évvel ezután az időszak után egy házibuliban, ahol én szórakoztattam az embereket, odajött egy férfi hozzám. Mutatta a telefonja képernyőjét, én voltam rajta csörgősipkában. Elmesélte, hogy az autista kislánya életében én voltam az első, akinek megfogta a kezét… Ez az érzés megfizethetetlen! Mint ahogy az is, amikor egyszer a piros lámpánál, a mellettem álló kocsiban két fiatal az én dalszövegemet énekelte teli torokból. Ezek ajándékok! Úgy gondolom, az ajándék mindig jön, ha mi is adunk! Szeretném ha sokkal többen éreznék ezt, ha többen tartanák ilyen dolgokért bulinak az életet!
